Remélem, ráér...

A Reflex fejlődése és saját pályafutásom teljesen összefonódott - a cím tulajdonképpen lehetne az is, hogy Énekes Lajos vállalkozásainak/próbálkozásainak története.

• Előzmények 1966 - 1982
• 1983 - 1989
• 1990 - 1997
• 1998 - 2007

Előzmények - 1966-1983

A Reflex Fordítóiroda gyökerei - végső soron - egy gyerekkori szerelemhez nyúlnak vissza. Gyermekként nyaranta pár hetet apai nagyszüleim pősténypusztai (kis falu Nógrádban, Szécsény mellett) házában töltöttem. Az egyik szomszéd családot gyakran meglátogatta Gabi, egy csinos barna váci lány, aki nagyon tetszett nekem. A dolognak csak egy hibája volt: még csak 13 éves voltam, ő 4 évvel idősebb. Ettől függetlenül, ahányszor csak tehettem, körülötte legyeskedtem. Ő némi anyáskodással vegyes derűs megértéssel fogadta "közeledésemet". Gabi francia tagozatú gimnáziumba járt. Egyértelmű volt számomra, hogy engem is csak az az idegen nyelv érdekel, amit ő tanul.
Miskolcon a TIT-ben (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat), Felici Lajos tanár úrnál kezdtem el járni életem első nyelvtanfolyamára, akitől ugyan túl sokat nem tanultam, de reneszánsz egyénisége, csodálatos úti beszámolói - 1966-ot írtunk! - lenyűgöztek. A francia nyelv iránti érdeklődésem mindenesetre megmaradt, így, amikor továbbtanulásra került sor, a Kilián György (ma Diósgyőri) Gimnáziumot választottam, ahol volt francia nyelvi tagozatos képzés.

Jól döntöttem: a gimnáziumi évek gyönyörűek voltak! Nagy szeretettel gondolok vissza osztálytársaimra és azokra a nagyszerű tanárokra, akiktől tanulhattam.

A következő lépés a fordítóiroda megalapítása felé egy szerencsétlen ötletemnek köszönhető: a 2. osztály elvégzése után, a nyári szünetben kitaláltam, mi lenne, ha kohómérnök lennék? Nevelőapám ugyanis, akit haláláig édesapámként szerettem és azóta is így gondolok rá, végzettségét tekintve szintén kohómérnök volt.
Az elhatározás azért volt furcsa, mert mindig inkább humán beállítottságú voltam. Szüleim azonban örömmel kaptak az alkalmon, hogy az egy szem gyermek érettségi után is velük maradhat, hiszen a kohómérnöki képzés Miskolcon folyt (ahogy ma is).

Valamelyest összeszedtem magam matekból, meg fizikából és 1972-ben 11,5 ponttal becsúsztam a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohómérnöki Karára (a maximum akkoriban 20 pont volt - ennyire tudtam összeszedni magam).

A műszaki egyetemnek azért volt legalább három előnye:

• Igen széles skálán voltam kénytelen műszaki tárgyakat hallgatni az ásványtantól a különböző számítógépes programnyelvekig. Amikor pár év elteltével már fordítóként a legkülönfélébb műszaki és gazdasági szövegeket fordítottam, a szakszavak és kifejezések magyar megfelelői jó (vagy inkább rossz :-)) ismerősként köszöntek vissza.
• A rám zúduló műszaki ismeretözön ellen óriási mennyiségű szépirodalmi mű olvasásával, valamint francia nyelvtudásom fejlesztésével védekeztem. Még egyetemista voltam, amikor középfokú állami nyelvvizsgát tettem franciából.
• Az összességében negatív mérleget javítja az is, hogy itt ismertem meg feleségemet, aki utánam 3 évvel, szintén kohómérnökként végzett és akivel 26 éve élünk boldog házasságban.

1978-ban - egy félévismétléssel a hátam mögött - vettem át kohómérnöki diplomámat (életem legfelszabadultabb napja volt).
Az augusztust egy intenzív német nyelvtanfolyam résztvevőjeként még az egyetemen töltöttem. A nyelvtanfolyam kezdetekor egy szót sem beszéltem németül, egy hónap elteltével viszont már képes voltam némi alapfokú német kommunikációra NDK-s vendégeinkkel - igen jó érzés volt!

Ősszel a miskolci December 4 Drótművekben (most Drótáru és Drótkötél Ipari és Kereskedelmi Rt.) helyezkedtem el, mint mérnök-gyakornok. Jó ismerősként tértem vissza, ha csak rövid időre is, hiszen a félévismétlésre várakozva már dolgoztam itt 6 hónapot mint gépmunkás, ill. kemencekezelő. Végül csak egy évet töltöttem el a Drótgyár akkori nagyszerű közösségében. Az történt ugyanis, hogy pár hónap múlva egyik gyerekkori barátomtól megtudtam, hogy neki 1 éves tanulmányútra sikerült kiutaznia az NDK-ba. Elmondta, hogy jól lehet nyelvet tanulni és a kereset sem rossz. Kedvet kaptam a dologhoz, és sikerült meghívó felet is találni. 1979 októberében utaztam ki a Drezdától pár kilométerre fekvő Freitelba, a VEB Edelstahlwerk "8. Mai 1945" nevű kohászati üzembe. Itt egy ideig olvasztár voltam, majd az államközi egyezmény keretében az NDK-ban dolgozó magyar szakmunkások német nyelvoktatásában segítettem, később pedig több hónapon át az értékesítési osztályon (Absatz) tébláboltam - ahogy ebben a társadalmi rendszerben országtól függetlenül oly sokan. Főként német tanulással ütöttem el az időt.
Egy évesre tervezett tartózkodásomat 1980 tavaszán, 7 hónap után be kellett fejeznem, mivel behívtak katonának.

Még a 4 hónapos kiképzési idő alatt megszereztem német középfokú nyelvvizsgámat.
Egyetemi diplomámnak köszönhetően, a kiképzés után őrmesterré léptettek elő. Azt követően gyakorlatilag 8 órában dolgoztam a II. Honi Légvédelmi Hadosztály parancsnokságán, a miskolci Bocskai Laktanyában.

Ehhez az intézményhez kötődnek első fordításaim, mivel az egyik repülős alezredes rendszeresen azzal bízott meg, hogy különböző amerikai vadászrepülőkről szóló cikkeket fordítsak neki nyugat-német szaklapokból. Ez kedvemre való elfoglaltság volt, hiszen a repülés mindig nagyon vonzott. Ekkor gondoltam arra először, hogy fordítással foglalkozzam.

14 hónapos katonai szolgálatom a vége felé közeledett, amikor ajánlatot kaptam a Nehézipari Műszaki Egyetem Vaskohászattani Tanszékétől, hogy leszerelésem után dolgozzam náluk, mint tudományos munkatárs. Bár az ajánlatot két nyelvvizsgámmal indokolták, azért meglepődtem, hogy pont rám gondoltak. Némi hezitálás után és családi ráhatás folytán, amelyben már ifjú feleségem is részes volt, végül igent mondtam, és győzködtem magam, hogy majd csak felnövök a feladathoz (nem sikerült).

1981 szeptemberében álltam munkába az egyetemen. Azonnal bejelentkeztem az OMKDK (Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ) később OMIKK egyetemi fordítóirodájánál, mint német és francia fordító, ahonnan egyre rendszeresebben kaptam munkát.

Januárban egy hónapos intenzív angol nyelvtanfolyamon vettem részt. Az angol nyelv - bár ebből nem tettem nyelvvizsgát - később fokozatosan a második helyre került, a német után, míg francia tudásomat a 3. helyre sorolom. Ennek oka a gyakorlási lehetőségek szinte teljes hiánya.

Pár hónap fordítás után valahonnan megtudtam, hogy a fordítóiroda mennyit számláz egy oldalért - az összegnek én csak kevesebb, mint a felét kaptam -, ezért úgy döntöttem, hogy inkább én is nyitok egy fordítóirodát, mert akkor a teljes összeg nálam marad.

1982 elején mellékfoglalkozásúként megalapítottam az Énekes Lajos Kohászati Szakfordító Irodát. Persze ez akkoriban azért nem volt olyan egyszerű, mint ahogy egy mai fiatal gondolja (82-ben Gorbacsovnak még a nevét sem hallottuk). A környező kohászati nagyvállalatoknál próbáltam eladni magam, némi sikerrel: első éves bevételem majd 40 ezer Ft volt akkor, amikor tudományos munkatársként havonta kb. 3500 -at vittem haza.

1983 - 1989

Még egy éve sem működtem, amikor megjelent az első személyi számítógép, az IBM PC.

Az IBUSZ-szal (ez volt a legnagyobb, természetesen állami, utazási iroda), vagy turistaként (3 évenként) nyugatra utazók elkezdték behozni a kisszámítógépeket és egyéb alkatrészeket, pl. a Commodore különféle típusait, és a Bizományi Áruház Vállalat vagy néhány más kisvállalat üzletein keresztül értékesítették állami cégeknek, amelyek konvertibilis valuta híján nem voltak képesek ilyen termékeket beszerezni.

Ezeket a számítástechnikai eszközöket zömében német nyelvterületről, elsősorban Ausztriából hozták be, német dokumentációval. A vásárló cégeknek nagy gondot okozott a magyar fordítás hiánya. A Fotoelektronik Ipari Szövetkezet miskolci üzletét sikerült megnyernem, hogy némi (személyes) jutalék fejében forgalmazzák a fordításaimat.

Elsőként a Commodore VC 20-as házi számítógép kezelői kézikönyvét fordítottam németről. A sokszorosítást egy nagyvállalatnál dolgozó nyomdász ismerősöm vállalta el jó pénzért (persze saját zsebre). Kezdetben 10 példánynál nem mertem többet "rendelni", azután a következő fordításokból már minden esetben 50 példány készült. Feleségemmel otthon összehordtuk a 250-300 oldalakat, majd egy könyvkötő kisiparosnál beköttetem "műveimet", amelyek darabjáért 3.000 - 5.000 Ft-ot "kaszáltam" (az összeget szíveskedjék összevetni az akkori fizetésemmel). Az így keresett pénzt elnyelte épülő házunk.

E sikereken felbuzdulva, 1983 végén feleségemmel megalapítottuk a SZÁMFORD Számítástechnikai Fordító és Információs GMK-t (Gazdasági Munkaközösséget), amelynek december 1-től, az egyetemi munkaviszonyomat felmondva, főfoglalkozású tagja lettem. Irodámat, ami egy íróasztalból és egy könyvespolcból állt, a lakásunk egyik szobájában rendeztem be. A korábban készített fordításaimról több száz céget értesítettem. Ennek köszönhetően sok megrendelést kaptam kész anyagokra, de új fordításokra is. Néhány cég rendszeres megrendelőmmé vált.

Pár hónap múlva, 1984 tavaszán akkori legnagyobb megrendelőm a Mátraaljai Szénbányák majd ezer oldal számítástechnikai szöveg fordítására küldött megrendelést. Ez akkora mennyiség volt, amivel magam csak több hónap alatt tudtam volna megbirkózni, így kénytelen voltam külső fordítókat bevonni. Miskolci lapokban adtam fel néhány hirdetést, amire vagy 20-an jelentkeztek. Mai fejjel visszagondolva érdekes, hogy a jelentkezők majd fele kiváló képességű fordító volt, némelyikükkel ma is kapcsolatban vagyunk. Ha ma ilyen hatásfokkal tudnánk hirdetni...

1985 elején több nagy cég is felfedezte a számítástechnikai szakirodalom kiadásában rejlő üzletet, és sorozatban jelentették meg mindazon könyveket, amelyek fordításával mi is foglalkoztunk. Így a piacunk szinte egyik napról a másikra megszűnt. Úgy döntöttem, hogy a fordítási szolgáltatásunkat a jövőben nem csak a számítástechnikára korlátozzuk, hanem átalakulunk általános fordítóirodává. Ehhez célszerűnek tűnt egy belvárosi irodát bérelni. Miskolc főutcáján, a Széchenyi út 54. sz. alatt találtam egy kis udvari lakást a földszinten, amelynek 10 m2-es szobája alkalmasnak tűnt az induláshoz. Megváltoztattam a cég nevét - a Reflex mégis csak könnyebben megjegyezhető, mint a Számford -, cégtáblákat csináltattam, összeeszkábáltam egy polcot és néhány otthoni bútordarab felhasználásával berendeztem az irodát.

Jó pár hónapig eltartott, amíg a forgalom lassan elkezdett növekedni.
Akkoriban magánszemélyek is gyakran fordíttattak, főként kezelési utasításokat, meghívóleveleket (a nyugati utazásokhoz) és ajándékozó leveleket. Az ajándékozó leveleket valamilyen külföldi ismerős adta és közjegyző előtt írta alá. A komolyabb értékű műszaki cikket behozó utazó ezzel igazolta, hogy a valutához legális forrásból jutott. Természetesen az ajándékozó levelek 90 %-a hamis volt, amit mindenki tudott, de hát ez hozzátartozott Magyarország késő Kádár-kori folklórjához.

Időközben megkeresett néhány egyetemi számítástechnikai oktató - az egyikük rúgott ki félévismétlésre Algol programozásból (jogosan) - azzal, hogy készítettek egy szabásterv-optimalizáló programot Commodore 64-es számítógépre és, hogy segítenék-e az értékesítésben. Végül is közreműködésemmel sikeresen eladtuk a programot vagy 15 vállalatnak.

1988 elején vettem fel első két munkatársamat, Schiffer Juditot és Hornyák Krisztit akik egymást váltva 4-4 órás munkában dolgoztak velem pár évig. Nagy szó volt, hogy már nem voltam minden percben az irodához kötve.

Mindig fontosnak tartottam technikai felszereltségünk folyamatos korszerűsítését. A "Fordítás" menüpont fejlécében látható Hermes írógépet így pár év múlva felváltotta a Robotron, ami olyan változást jelentett, mintha kerékpárról motorra ülnénk át. Írásképe kifogástalan, borotvaéles volt, javítószalagjával egy gombnyomásra törölni lehetett a hibás leütést, beépített memóriája pedig kb. egy oldal szöveg tárolására volt elég. De az igazi vágyam egy számítógép volt, hiszen akkor még aktívan fordítottam, és tudtam, mennyire megkönnyítené munkámat, a számlázásról és egyéb nyilvántartásokról nem is beszélve. Az első számítógép (IBM PC 286 kompatibilis, 256 kB RAM, 40 MB merevlemez, monokróm monitor + Citizen mátrixnyomtató) megvásárlására az első "világútlevéllel" utaztam ki kis családommal Münchenbe. (Feleségem ekkor volt életében először nyugaton - 6 éves lányunk is.) A világútlevél elnevezéssel közkeletűen azt az úti okmányt illették Magyarországon, amit a Grósz kormány vezetett be 1988-ban és amely - 40 év óta először! - a világ összes országára érvényes volt. A feketén vásárolt 3000 márkát, ami akkor kb. 200 ezer Ft-nak felelt meg, és úgy 2,2-2,4 millió mai Ft-ot ér, a Skoda benzintankjába rejtettük, az ajándékozó levelet, amivel valutánkat legalizáltuk, egyik osztrák barátom kedvességének köszönhettem.

1989-ben jelentős személyiséggel gazdagodott a Reflex GMK: ekkor lépett be hozzánk - 20 évesen - Asztalos Erika, akit sokáig el akartunk küldeni, annyira ügyetlen volt az első egy-másfél évben. Kedves, szeretetre méltó egyéniségének köszönhetően - és a Reflex óriási szerencséjére - győztük türelemmel!
Erika később komoly fejlődési pályát futott be, és számos esetben adta tanújelét kreativitásának, mérhetetlen küzdeni tudásának. A 90-es évek végén tulajdonrészt kapott a cégben, pár éve ügyvezető is, és a miskolci iroda irányítása mellett az üzletfejlesztés és ügyfélkapcsolatok területe tartozik hozzá.

1989 elején két ügyvéd ismerősöm azzal az ötlettel keresett meg, hogy nyissunk ingatlanügynökséget. Ezt a tevékenységet, úgy emlékszem, 1989 januárjában tettek szabaddá először magánszemélyek és magáncégek részére. Elképzelésük az volt, hogy ők végzik a jogi munkát, mi pedig adjuk a belvárosi irodát (ekkor már az egész kb. 36 m2-es lakást mi használtuk) és foglalkozunk az ügyfelekkel. Feleségem kedvet érzett ehhez az új üzletághoz. Otthagyta főállású munkahelyét a Lenin Kohászati Műveknél, és ő is főfoglalkozású gmk-tag lett. A Reflex volt az egész régió első magán ingatlanügynöksége. Feleségem kb. 2 évig bírta kitartással, amikor az egyik hullámvölgyben feladta és közölte, hogy nem kíván többet magáningatlanokkal foglalkozni. Nehezen viselte, hogy bár néha az udvaron állt a sor, de venni alig akart valaki (attól is alig tudtuk behajtani a jutalékunkat). Hiba volt. Ezért azóta is hallgat tőlem.
A tevékenységet viszont nem hagytuk abba, csak magánügyfelekkel nem foglalkoztunk a későbbiekben. Elkezdtük viszont az értékbecslést, később az üzleti ingatlanok közvetítését. E két új tevékenységünk, különösen az ingatlan-értékbecslés felbecsülhetetlen támaszt jelentett a cég túlélésében a rendszerváltás környékén. Az előprivatizációhoz ugyanis nagyon sok értékbecslésre volt szükség, mi pedig rendszeresen indultunk és többször győztünk az Állami Vagyonügynökség és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság pályázatain.
Az ingatlanos tevékenységi kör napjainkban már csak az értékbecslésre korlátozódik, azt is csak a miskolci iroda területén végezzük.

1990 - 1997

A Reflex GMK 1990-ben alakult át kft.-vé.

A fordítási üzletágban 1990-ig folyamatosan nőtt és egy-két éven belül meghatározóvá vált az állami cégek részesedése, egészen a rendszerváltásig. Ekkor, kb. 6 M Ft éves árbevétel mellett - megfelel kb. 65-70 M mai forintnak - a TVK, a Lenin Kohászati Művek, az Ózdi Kohászati Üzemek és a Borsodnádasdi Lemezgyár voltak legnagyobb megrendelőink.

Ezután egy elég nehéz időszak következett, hiszen a forgalmunk kb. 60 %-át adó fenti nagyvállalatok, a TVK kivételével, gyakorlatilag megszűntek. Fordítási árbevételünk kevesebb, mint a felére csökkent és csak 1992-ben kezdett el ismét növekedni. Két évet leszámítva a növekedés azóta töretlen.
Bár az ingatlan-üzletággal némely években szépen kerestünk, de az innen származó árbevétel még a fordítóiroda mélypontján sem érte el a teljes forgalom 50 %-át, a fordítási tevékenység újbóli megerősödése után pedig jellemzően 5-10 % körül alakult. Elmondható tehát, hogy a Reflex Kft. meghatározó tevékenysége mindig is a fordítás volt.

1990 őszén irodát nyitottunk Siófokon, amit kb. egy éven keresztül én vezettem. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy balatoni ingatlanokkal fogok foglalkozni és mellékesen fordítással. A valóságban ez úgy módosult, hogy pár héten belül annyi fordítási megrendelést kaptam, hogy alig győztem teljesíteni, az ingatlanozásra pedig nem maradt időm. Arra akkor nem gondoltam, hogy ezeket a fordításokat ne én készítsem el.

Végül feleségem kérésére egy év múlva visszatértem Miskolcra, bár én szívesebben vettem volna, ha leköltözünk Siófokra. De hát a nők általában nehezebben mozdulnak.
A Siófoki kirendeltség vezetését egy ottani ügyes hölgyre bíztam, aki annyira ügyes volt, hogy 10 hónapon belül ugyanezzel a tevékenységgel saját irodát nyitott.
Ennek a próbálkozásnak azonban pár évig megmaradt egy jól jövedelmező mellékága, a Siófoki Rendőrkapitányságon nyaranta üzemelő kihelyezett fordítóiroda, ami 1998-ig minden nyáron, júniustól szeptemberig működött. Ez a fordítóiroda a különböző bűncselekmények (autófeltörés, autólopás, betörés, stb.) sértettjeként feljelentést tett német turisták magyar feljelentési jegyzőkönyveit fordította németre. Így a német károsult hazatérve már kész német fordítással mehetett a biztosítóhoz. A tevékenységre, amelyet én végeztem, meglehetősen nagy igény mutatkozott.

A motoros repülés, ami az előző rendszerben kevesek kiváltsága volt, már gyerekkoromban nagyon érdekelt. Később megfogadtam: ha egyszer majd úgy lehet repülőre is jogosítványt szerezni, mint autóra, megtanulok repülőt vezetni. 1991 őszén teljesítettem a 30 órás tanfolyamot az itt látható repülőgéppel és 1992 januárban kaptam meg szakszolgálati engedélyemet (így hívják a repülőgép vezetői jogosítványt). 1999-ig azután összesen kb. 100 órát repültem különböző géptípusokkal. Ma már nem jelent számomra akkora vonzerőt, mint korábban, de azért még ma is felnézek, ha repülőzúgást hallok.
Ebben az időszakban életem jelentős részben a repülésről szólt, így nem csoda, hogy megpróbáltam ebből pénzt csinálni, abban a reményben, hogy ha sikerül, állandóan azzal foglalkozhatok, ami a hobbim.
Egy amerikai partnerrel elkezdtem használt amerikai kisrepülőgépeket árulni Magyarországon. Majd háromnegyed évig csak ezen dolgoztam: hirdettem a HVG-ben és más újságokban, repülőgép vásárlási kalauzt (prospektust) nyomtattattam, rendszeresen utaztam Budapestre "komoly" érdeklődőkkel tárgyalni, elköltöttem vagy 800 ezer Ft-ot. Mellékesen, havonta több interjút adtam - az újságírók imádták az ötletet!

Végül óriási szerencsénk volt, ugyanis sikerült egy gépet eladnom egy egri cégnek, amely sétarepülésre kívánta azt használni Eger környékén. Így legalább költségeink megtérültek (a munka meg szórakozás volt :-)). (Jellemző módon, a cég pár hónappal később csődbe ment, mint akkoriban oly sok üstökösként felívelő és gyorsan aláhulló társuk.)
A repülőgép vételára tartalmazta az Amerikába történő kiutazás, a kinttartózkodás és a kiválasztott gép Magyarországra történő átrepülésének költségeit. Életemben ekkor voltam először Amerikában, San Franciscóban, és ezen az úton találkoztam először amerikai partneremmel is. A megrendelő az itt látható gépet választotta. A felvétel a maklári repülőtéren készült 1992 februárjában, a 4 üléses Cessna 172-est a képen látható fiatalember, Jeff Weesner repülte át az óceán felett. (Szerencséje volt: minthogy folyamatos hátszél fújt, így 13 óra alatt teljesítette az egyébként 16-17 óráig tartó távot.)
Mint a józanabb szerencsejátékos, amikor visszanyerte pénzét, pár hónap múlva kénytelen-kelletlen befejeztem a repülőbrókeri tevékenységet. Utána hetekig szabályosan elvonási tüneteim voltak...

A következő, és a mai napig legfontosabb mérföldkő a Reflex életében a budapesti kirendeltség megnyitása volt 1997-ben.
Annak ellenére, hogy a miskolci iroda forgalma minden évben nőtt, azért rendszeresen előfordultak hullámvölgyek. Ilyenkor mindig olyan érzése van az embernek, mintha a megrendelők összebeszéltek volna, hogy bojkottálni fogják a Reflexet. Aztán eltelik pár hét és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Mindenesetre rendkívül idegesítő a dolog, mert sosem tudni, hogy meddig tart. (Ez a ciklikusság egészen a legutóbbi évekig fennmaradt, és csak az utóbbi másfél-két évben tűnik kiegyenlítettebbnek forgalmunk.)

Sokáig gondolkoztam, mi lenne a megoldás, és arra jutottam, két lehetőség közül választhatunk: vagy valami mást csinálunk Miskolcon, vagy ugyanazt csináljuk máshol. Minthogy akkoriban semmilyen használható új ötletem nem akadt, elhatároztam, nyitunk egy kirendeltséget Budapesten - az ingázásban már amúgy is szereztem némi gyakorlatot. Megvásároltunk egy udvari lakást az Andrássy út 13. sz. alatti szép régi épület első emeletén és 1997 januárjában megnyitottam a Pesti irodát. Hirdetést adtam fel irodavezetői munkakörre, amire vagy 20-25-en jelentkeztek.

Az elbeszélgetés során két jelölt maradt fenn a rostán. Először a rosszat választottam.
Ő egy Amerikában nevelkedett, nem régen hazatért lány volt, akinek ez volt az első munkahelye. Gondoltam, elkel majd a cégnél egy az (amerikai) angolt anyanyelvi szinten beszélő munkatárs, és nem számítottam arra, hogy még fordításra is teljesen használhatatlan lesz. Mintha egy idegen bolygóról érkezett volna... 2 napig volt nálunk.

Kicsit izgultam, amikor felhívtam Berta Anikót, hogy nem talált-e már magának munkát. Szerencsére nem. Az első kérdése az volt, hogy ugye, nem őt választottam elsőre. Szégyenkezve ismertem be, hogy nem, és magyaráztam a bizonyítványomat :-).
Anikó 10 éve a cég másik meghatározó személyisége. Idén februárban mondtam neki ezért köszönetet.
Számítógép gyorsaságú felfogására és memóriájára, ami ráadásul elsöprő munkaintenzitással és németes precizitással társul, még ma is gyakran rácsodálkozom. Kicsit úgy, ahogy a rossz tanuló ámul a jó matekos feleletén (ismerem az érzést, sokszor volt alkalmam átélni - egyébként ld. Karinthy, A jó tanuló felel).

A pesti kirendeltség megnyitásával el kellett döntenem, milyen legyen a kapcsolat a két iroda között. A legésszerűbbnek a konkurens felépítés tűnt, azaz mindegyik iroda saját "vadászterülettel" és pénzügyi elszámolással rendelkezik. Az irodák munkáját maximális önállósággal az irodavezetők irányítják, kvázi saját vállalkozásukként (ennek megfelelő a nyereségérdekeltségük). Ebből adódóan az irodák között létezik egy egészséges rivalizálás. A miskolci iroda árbevétele 2006-ig mindig magasabb volt mint a pestié. A tavalyi volt az első év, amikor Pest átvette a vezetést. Idén azonban, legalábbis eddig úgy tűnik, Miskolc megint erősebb lesz.

1998 - 2007

A következő néhány év a pesti iroda erősítése jegyében telt, ami részemről komoly időráfordítást igényelt. Ezért "főhadiszállásomat" áttettem Pestre. Általában - mind a mai napig - hétfő délután érkezem és csütörtökön késő este utazom vissza Miskolcra. A dolgozószobámban alszom, így az itt töltött idő rendkívül jól hasznosítható. A főváros közlekedési gondjaival csak elviselhető mértékben kell szembesülnöm.

A fordítóiroda ügyfélköre egy-két év alatt szépen gyarapodott, emellett hosszú ideig számottevő volt az ingatlan-üzletágból származó árbevétel is. Értékbecsléssel és nagyobb értékű ipari/kereskedelmi ingatlanok közvetítésével foglalkoztunk. A szakértői tevékenységet néhány külső munkatársunk végezte, míg az ingatlanügynöki munkát én.
A fordítási és az ingatlan üzletág egymást kiegészítve és kiegyensúlyozva kb. egy éven belül nyereségessé tette a budapesti kirendeltséget, ami azért nem volt olyan nehéz, mert a költségek meg sem közelítették a mai szintet.

Ami az üzleti ingatlanbrókeri szakmát illeti, nagy kitartással és jó kudarctűrő képességgel rendelkezzen az, aki erre adja a fejét. A szűk portfolió és az esetenként sok száz milliós, vagy pár milliárdos ügyletérték miatt csak ritkán sikerül valamit eladni. Akkor persze - újmagyarul - "királyság van". Egy idő után azonban - különösen, ha van választási lehetőség - az ember megunja, hogy néha egy-két évig is dolgozik pár ingatlannal, amíg valami összejön.
A kaput azonban nem ez tette be nálam, hanem az, hogy az utolsó években az ajánlataim sorozatosan "visszaköszöntek", az ügyfelek ugyanis rendszeresen számoltak be arról, hogy az általam bemutatott ingatlannal már találkoztak ennél, meg annál az ügynöknél. Rá kellett jönnöm tehát, hogy az ingatlanügynöki üzletágra fordított energia és pénz összehasonlíthatatlanul jobban és nagyobb biztonsággal hasznosul a fordítási tevékenységben.

2002-ben új irodába költöztünk Budapesten, a Kodály körönd közelében a Szinyei Merse u. 8. sz. alatt felépült lakóház 2. emeletén. Egy 76 m2-es lakást vásároltunk még megépítése előtt, így lehetőség volt a terveket céljainknak megfelelően módosítani. A kiválasztásnál fontos szempont volt a portaszolgálat, a mélygarázs és az 5 percnyi közelség az M3-as autópályához.
Ebben az irodában jelenleg velem együtt öten dolgozunk, kiváló munkakörülmények között.

2004-ben a cég miskolci székhelye kapott új, a pestihez hasonló színvonalú irodát, a régi irodától légvonalban még 100 m távolságra sem, egy a Széchenyi u. 35. sz. alatt felépült társasházban.

2006 januárjában nyitottuk meg győri kirendeltségünket. A megnyitás előtt két változatot mérlegeltünk: az egyik lehetőségként a Győri Ipari Park kínálkozott, ahol akkoriban már 65 cég működött.

A másik a belváros volt, ahol a nagy gyalogos forgalom következtében viszonylag gyors forgalomnövekedés érhető el, de az így bejövő megrendelőktől nem lehet akkora átlagos árbevételt remélni, mint az ipari parkos cégektől.

Az első alternatíva mellett döntöttem és január 1-jén megkezdte működését győri kirendeltségünk az ipari park szolgáltatóházában.
A forgalom alakulása viszont nem igazolta vissza a döntés helyességét, ezért bérleti szerződésünket egy év elteltével felmondtuk és idén márciusban vásároltunk négy 20 m2-es irodát a belvárosban az Arany János u. 28-32. sz. alatti irodaházban, a Raiffeisen bank fölött, az Országos Fordítóiroda helyi kirendeltségével egy épülettömbben.
2 irodát már teljesen felújítottunk, két másik felújítása jelenleg folyamatban van.

A győri kirendeltség jelenleg még veszteséges - bár már csak kis mértékben. Úgy gondolom, az utolsó negyedévre már képes lesz költségeit kitermelni.